Szeretném leszögezni, hogy él. És jól van. Legalább is ezt próbálják elhitetni velem is és a világgal is.
Itthon mindenhol a nyomaiba ütközöm, mindenhol egy meghívó, egy rajz, a sok gyerekes hűtőmágnes, a kulacsai. Az íróasztala, a virága, amit locsolok, ápolok.Az ágya a még nyáron felhúzott kedvenc huzattal. Ő maga. Még mindig nehéz elhinnem hogy elment. Átköltözött az apjához. Igaz, úgy volt, hogy nyáron átmegy 2 hétre, de nem jött vissza. Illetve visszajött, aztán megint elment. És ez már az ötödik nyár volt, mikor 2 hetet apjánál töltött, de eddig mindig visszakaptam. Igaz, kicsit sírósan, szomorkásan, mert hiányzik apa, de utána visszarázódott és volt. Velünk. Most meg nincs.
Senki nem érti mi történt, mert itthon nem történt semmi. Én se értem. És most már azt se tudom, mit tegyek még, amit nem tettem meg eddig. De úgy érzem, bármit teszek is, egyre távolabb kerül tőlem fizikailag, lelkileg és a remény, hogy valaha visszakapom. De ha visszakapom is vajon olyan lenne vele minden, mint volt? Át lehetne vészelni a történteket? Akarna még engem? Hiányzom neki? Vagy helyettem megfelel apja barátnője? Visszajönne csak nem engedik, nem ismeri az utat hazafelé?
Annyi kérdés, amire nem tudjuk a választ. És talán ez a legborzasztóbb, hogy nincs válasz a miértre. Még magamat se tudom okolni, mert azt se tudom bennem látott-e valami olyat, ami ennyire elriasztotta? Ami 10 kerek évig nem zavarta?
Válaszokat szeretnék és őt magát vissza. A helyére. Az anyja mellé. Mert ott a helye egy 10 éves kislánynak.
Hiányzik, de nagyon.
Kommentek