Ma vele álmodtam.Mióta nincs, most először. Nagyon kusza volt, de tudom, hogy bár nagylány volt, kicsi babaként tudtam a karomban tartani, odabújt a mellemhez és elaludt. Annyira, de annyira jó érzés volt. Most meg itt a reggeli kávé fölött ülök, hallgatom az esőt, és nincs kit felkelteni reggel, hogy induljunk az iskolába. Ez is olyan fura dolog. Egy iskolába járunk ugyanis, ő tanul, én dolgozom. Tavaly és tavaly előtt is ez kifejezetten jó volt mindkettőnknek, mert láttuk egymást szünetekben, egy puszi erejéig össze tudtunk futni amikor szükségünk lett egymásra. Most meg…..van hogy napokig ott se látom, mert ha nem célirányosan keresi egyik ember a másikat, nem biztos, hogy véletlenül összefutunk. Márpedig ő ott is kerül… 🙁
Azt nem is mondtam, hogy a pszichológus, akihez mi jártunk az apjával ketten, azt mondta, most egy darabig ne menjünk, próbáljuk meg magunk intézni a dolgainkat, nélküle. Valahol logikus, hogy két felnőtt ember elvileg tud beszélni egymással, meg tudja beszélni az aktuális ügyeit. Csak nem mi. Mert elvileg mindkettőnknek ugyanaz a célja, hogy visszakerüljön hozzám és ugyanúgy, mint eddig bármikor találkozhasson apjával. Mégse valósul meg. Mert nem engedi, hogy nálam legyen, aludjon, arra hivatkozva, hogy nem akar. És most akkor innentől nem tudom hogy lesz. Mert eddig a pszichológusunk azért kiharcolt nekem némi láthatást ( kicsit morbid, mert a gyerek nálam van elhelyezve), de így, hogy elengedte a kezünket, így nem tudom hogyan tovább.
Ma mindenesetre erőt gyűjtök és felhívom az apját reggel, amikor már biztos suliban van és tudunk beszélni.
Aztán meglátjuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: